“Anyuci bajnok leszek, majd meglátod az értelmét!”

„ Anyuci bajnok leszek, majd meglátod az értelmét!”

 „2014. Márciusában összeestem a munkahelyemen, ami egy konditerem volt. Mentő vitt a kórházba, ahol meg is műtöttek. Egyértelmű diagnózis volt a háttér: RÁKOS VAGYOK! A szövettan kimutatta, hogy rosszindulatú, így az orvosok javasolták, hogy gondoljam át az életemet és a maradék időt megfelelően használjam ki!!! Majd elkezdődött a műtétek sorozata és a kálváriám útja. De közben váratlanul ÁLDOTT ÁLLAPOTBA kerültem, megérkezett az a kisbaba, akire már nagyon régóta vágytunk, vártunk.”

kiemeltk

Bemutatom nektek Farkasdi Évát, aki  magyar-, többszörös nemzetközi, európa- és világbajnok 5. helyezést elért Bodyfitness. Kálváriája előtt és édesanyja hirtelen bekövetkezett halála után egy éven keresztül 13 versenyből 12 alkalommal az 1. helyezést érte el, Magyarországot képviselve! Aki szorgalmas és kitartó munkával eljutott az álmaihoz, amihez sok erő kellett! Olyan erő, amit nem lehet csak úgy az életben megszerezni. Amikor dobogós lett,  zokogva felmutatta az első győztes kupáját az édesanyjának, aki akkor már csak az „égből” láthatta az eseményeket!

Veszteségek sorozatából talpra állni, közben lelkileg és testileg egészségesnek maradni igazán embert próbáló feladat lenne mindannyiunk életében. Az egyik veszteségnek és krízisnek még vége se volt az életében, mire megérkezett a következő…. és a következő…. és közben beköszönt az ajtón a rák és a halál lehetősége elsuhant, nem kevés félelmet és szorongást okozva. A tudatban csak ezek a szavak lüktettek: „nincs sok ideje hátra, gyorsan ki kéne jól használni az időt”! A következő sorokban tartsanak velem és szánjanak egy kis időt az elolvasásra, magam is nagyon sokat tanultam belőle! Zsebkendőre szükség lesz!

Évi nagyon köszönöm, hogy a felkérésemet elvállaltad és mesélsz az életedről. Nekünk az a hivatásunk, hogy segítsünk másoknak, így a blogon található élettörténeteket is mások segítségére írjuk!

 Mielőtt a történetedet elmondanád az olvasóknak, kérlek mesélj arról, hogy amikor a veszteségek sorozatába bekerültél, mint egy mély verembe, mi történt veled?

„Van az úgy, hogy az emberi létben a sorozatos rossz dolgok követik egymást. Amikor az ember még az egyik életnehézségből fel sem állt és már követi a másik. Előfordulhat olyan is, amikor már fel sem akar állni, mert „BIZTONSÁGOSABB ÜLNI”. Oda is eljutottam. Nem azért, mert már nem volt hozzá erőm, hanem már úgy voltam vele, hogy a következő megpróbáltatást a földön ülve várom meg, nehogy nagyot kelljen esnem. De – ott , amikor a padlón vártam a következőt – megszületett bennem egy gondolat: Biztos minden rossz után jönnie kell valami jónak! Ez volt a remény, a vigasz, a csillag az égen. Ebbe már beletudtam kapaszkodni és várni rá, hátha megtörténik! De sokáig kellett várnom!”

Kezdjük akkor a válásnál, hiszen abban a pontban elmozdultál abból az életből, ami nem alakult jól.

„Nem is gondoltam akkor, hogy a rossz dolgokat is belehet vonzani. Nekem sikerült!  Egy olyan burokban éltem, amiről nem tudtam, hogy körülöttem van. Sok mindent meghatározott az életemben, „érdekesen” alakította a sorsomat! Előző párkapcsolatból egyik napról a másikra ki kellett lépnem a gyerekeimmel úgy, hogy semmim nem volt! Más lehetőség nem adódott!  Három kukazsáknyi ruhával és két kisgyermekkel 12 év párkapcsolatból elindultam a nagy semmibe! Fogalmam sem volt, hogy hova megyek, mi lesz, nem voltak tervek, csak egy döntés: így nem lehet tovább élni! Részleteket nem tudok mondani, de lehetetlenné vált az életünk! Sokáig kellett harcolnom a gyerekekért, de kemény fából faragtak, anyatigrisként harcoltam értük, hogy együtt élhessünk! Utána pedig újra kellett építeni az életet és megszerezni mindazt, amim már volt azelőtt! Tanulással kezdtem, elvégeztem a Testnevelési Főiskolát és munkahelyet kerestem. Természetesen mindezt saját erőforrásból!  A gyermekeim nagyon sokat jelentettek a számomra, nagyon szeretem őket, meg kellett teremteni az új életet körülöttük! Egy édesanya sem adhatja fel, én sem tettem!”

Utána hamarosan egy következő váratlan krízis következett az életedben. Mi történt édesanyáddal?

„Hamarosan édesanyám kórházba került asztma miatt, pedig akkor a kórházba csak gyógyszerbeállításra érkeztünk! Rá 4 napra pedig elhunyt.  Csak úgy megtörtént, mint derült égből a villámcsapás. Itt hagyott minket. Olyan gyorsan zajlott minden, a mai napig felfoghatatlan számomra, hogy az élet egyszer csak így megáll, mint az idő órája!

Édesanyám úgy gondolta, hogy felesleges sokat sportolnom. Ha valaki már sovány, akkor már nem kell sportolnia! Én pedig már elég vékony voltam. Anyukám szerint már olyan vékony voltam, mint a papír. De én nem a soványságért és vékonyságért sportoltam, más volt a motivációm, de ezt nehezen értheti meg az édesanyám, aki más „században” szocializálódott! Amikor ezt legutoljára elmondta nekem, utána legyintett egyet felém és soha többet nem szólalt meg. Nem tudtunk utána már beszélgetni. Halál beállta előtt pedig megígértem neki:

„ Anyuci bajnok leszek, majd meglátod az értelmét!”

248660_230025440357530_5843089_n (2)

Bekövetkezett az a pillanat, amikor a szülőanyád elhagy a Földön és soha többet nincs még egy utolsó pillanat. Amit addig nem tettél meg felé, azt már nem is fogod tudni, mert lejárt a kirendelt időtök. Halála után azzal nyugtattam magam, hogy most már nincsenek fájdalmai, nem szenved.  Valamivel kell az embernek nyugtatnia magát egy ilyen hirtelen bekövetkezett tehetetlen helyzetbe. Az a tehetetlenség, hogy nem tudtunk rajta segíteni, meg a hirtelenség az időben, amikor nem tudsz felkészülni, teljesen lebénított volna, ha nem nyugtatom magam.  A halála után a tehetetlenség érzése lehullott rólam.  De aztán ráeszméltem, hogy holnaptól kezdve nincs kit felhívnom telefonon? Végiggondoltam, hogy mi is történt itt 4 nap alatt?? Akkor eldöntöttem, hogy a neki tett ígéretemet megvalósítom. Felfogom neki mutatni a dobogó tetejéről az aranyat bajnokként.  Akkor jöttem rá, hogy mit jelentettek a szavai! Mindig azt mondta nekem, hogy „olyan vagyok, mint a parafa dugó”. Ahányszor mélyre nyomnak, mindig feljövök a víz felszínére.” Szerinte gyerekkoromban is olyan akarat és életerő volt bennem, ami nem jellemző ilyen szinten egy kisgyermekre. Amikor ezekről mesélt, értetlenül álltam vele szembe. Amikor bajban voltam, sokat jelentett, hogy elmondta nekem, mert így meg is tapasztalhattam magamon. A bajban minden szava megelevenedett számomra.  Miután meghalt, utána én megfogadtam, hogy győztes leszek miatta. Így elindultam egy olyan sportos – edzői-versenyzői úton, ahol nagyon nagy belső erőkkel kellett megküzdeni,  megregulázva a lelkemet, végigjárni azt az utat, ami az én utam. Az én utamat pedig nem értheti meg mindenki! Kitartó munkával hamar be is bizonyítottam egykori páromnak, hogy lett belőlem valaki! Hiszen mindig azt mondta, hogy én nem érek el semmit az életben. De most anyukámért akartam már bajnok lenni. Amikor az első dobogón álltam, felnéztem édesanyámra és zokogva sírtam neki örömömben, hogy teljesíthettem felé is és magam felé is az ÍGÉRETET! Ezt akkor csak ő és én érthettem!  Beváltottam az ígéretem neki és közben azoknak bebizonyítottam, akik nem hittek bennem, hogy viszem még valamire  az életben!  Ha nem ezt ígértem volna neki, nem tudtam volna végigcsinálni!  Volt egy utolsó kép a fejemben, méghozzá az, hogy megcsinálom és odaállok a dobogóra érte! Amikor feladtam volna, ezt a képet vizualizáltam magam előtt!  Édesapám mindig azt mondta, hogy minek hajtom magam, hiszen a 3. helyezés is megfelelő lenne. Szerinte a bronzérem is jó az életben! Én pedig csak azt válaszoltam: „De nem nekem! Én bajnoknak születtem! ” Így történt, hogy megszültem édesanyámnak az ígéretem, bajnok lettem és képviselhettem Magyarországot! Amikor már sok kupám volt, akkor kivittem hozzá a temetőbe és megmutattam neki. 1 év alatt 13 versenyből 12 versenyt megnyertem, olyan erőt adott a neki tett ígéretem! Ez amolyan köztünk lévő anya-lánya kapcsolat, amely kitartást és türelmet szült.”

F.É. 3

Gratulálunk a kitartó munkádhoz! Sikereid után mi történt?

„Sikereim után jött egy olyan periódus, ami a gyermekkori álmaimban nem szerepelt. Egy nap a mentő az edzőteremből vitt el. A versenyzéseim és az akkori karrierem itt ért véget. A munka volt az életem helyszíne, ott lettem valaki!!!  Hosszú időszak következett, mintha az élet egy állomásra megállított volna. Két évvel ezelőtt a diagnózisom az volt, hogy ma már halottnak kéne lennem. Ha édesanyám 5 éve nem távozik az életből, akkor valószínűleg nem tudtam volna végigcsinálni mindazt, amin keresztül mentem, amiből erőt merítettem, amitől mára már más ember lettem. Máshogy gondolkodok és ez átformál nap mint nap!”

Ilyen nehéz élethelyzetekben ma már szakemberi segítséget szoktak kérni? Ez a sokszoros krízis mázsa súlyként nehezedhet a pszichére! Te hogy voltál ezzel, mi történt?

„Egy ideig pszichés szakemberi segítség nélkül küzdöttem az életemért.  Büszke voltam erre, mert mindig talpra álltam, küzdő típus vagyok, ezt kaptam az anyai örökségben is! De volt egy olyan pont, amikor már nem volt fontos talpra állnom, nos ekkor jelzett és bátorított a környezetem, hogy segítséget kérjek, akiknek azóta is hálás vagyok ezért. Ma Magyarországon segítséget kérni segítő szakemberektől ciki. Nem beszélünk róla. De ez bajt is okozhat, most már én is tudom!

Az utolsó történetnél szükségem volt szakember segítségére, amire akkor nem voltam büszke. De a környezetem segített és jelzett, hogy ezt a lépést is merjem felvállalni! Arról az ember nem szívesen beszél, ha „agytúrkászhoz” jár, de most azért beszélek, mert rá kellett jönnöm arra is, hogy segítséget kérni az nem szégyen, sőt!! Ahogy ma tőlem is sokan kérnek segítséget és ez nem szégyellni való! Akkor sokáig azt feleltem a környezetemnek, hogy tanultam pszichológiát, tudom, hogy kell megbirkózni a dolgokkal, de aztán érezni kezdtem, hogy ezt csak elhitetem magammal.  Szégyelltem magamat, hogy ezzel már nem tudok egyedül megbirkózni. Akkor és ott cikinek tűnt! Tudtam, hogy baj van, segítségre van szükségem.

Az utolsó történet egy nagyon súlyos trauma volt az életemben és akkor kezdődött, amikor rákosan megfogant a méhemben az a gyermek, akire azelőtt már nagyon vártunk.  Nincs jó vagy rossz időpontja egy kisbaba érkezésének, de kemoterápia és méhen belüli kisbaba egyszerre???    Akkor ott mindenkinek az volt az egyértelmű javaslata, hogy el kell vetetnem a méhemben növekvő kisbabámat, különben így is, úgy is mindketten halálra vagyunk ítélve! Ott összetörtem, mert nem vagyok egy kisbabákat elvetős típus. Az élet megfogantatása egy szent dolog nálam! Döntés elé lettem állítva: ha nem kapom végig meg a kemoterápiát, akkor meghalok a kisbabámmal együtt vagy a kisbabámat ha megszülöm, én halok meg elárvultan hagyva a gyermekeimet, mert nem vetettem el a tesójukat! Ilyen döntést soha ne hozzon az élet senki elé, ezt kívánom! Borzasztóan nehéz volt!”

Talán most nekem is nehéz ezt megkérdeznem tőled, esetleg tudsz erről mesélni nekünk? Hogy döntöttél? Mit éreztél közben?

„Döntöttem, nem volt kérdés számomra. Megtartottam és nem felelőtlenségből, hanem abból a hitből, miszerint a gyermekem élete fontosabb volt annál, hogy megmentsem önmagam! Az orvosok nagyon rossz néven vették ezt, felelőtlennek tartottak, de őket is megértem. Azt mondták, hogy az életem lesz az ára! Én ezt vállaltam és örültem annak, hogy megtudom ajándékozni a férjemet egy kisgyermekkel !  Bíztam abban, hogy megszülöm és életben maradunk!  De a Jóisten ezt tudta, hogy intézze. Talán a döntésem számára is mérvadó volt, talán ma nem lennék életben, ha a kisbabámat elvetettem volna. Tudom, hogy minden ember egy ilyen helyzetben fontosabbnak tartotta volna, hogy először ő saját maga megmeneküljön! Mivel nem szakítottam meg a terhességet, a műtéteket nem tudták rajtam elvégezni! Pedig sürgősségi ellátásban történt volna! Aztán teltek a hónapok, én bíztam és hittem, mert ha lehetőség nincs, akkor a hit és a reménysugár marad! Eljött az 5. hónap és sajnos kiderült, hogy bár a kisbabám növekszik, de nagyon kevés magzatvíz termelődik! Így szülőszobára kerültem, mert az én kisbabám, végül meggondolta magát és feladta! Vagy talán addig tartott az ő küldetése! Elindult a magzatvíz elfolyása és a szülés következett. Olyan szülés, ahol már tudod, hogy megszülőd a kisbabád, de a legnagyobb valószínűség, hogy nem sír fel. Két és fél napig szültem, miközben más kismamák körülöttem már rég megszültek. Végighallgattam az összes újszülött felsírását és a családok örömét, én még mindig csak szültem és vártam. Nem dönthet közben az ember úgy, hogy vége, nem bírom, nem csinálom tovább! Amikor végre megszültem őt, akkor bekövetkezett AZ A CSEND, AMI NEM AZ ÉLETRŐL SZÓL! Ez az a csend, amit nem lehet elfelejteni, nagyon sokáig kísértet engem! A szülőágyon összeomlottam. Nem számítottam arra, hogy ilyen nagy már a gyermekem! Sírtam, zokogtam, akkor nem tudtam mást, hiszen gyászoltam őt! Természetesen szülés közben tudtam már, hogy meghalt, de szembesülni vele, az egy más érzés.

A szülés után jöttek a műtétek és azt is fel kellett fognom, hogy nem lehet már gyermekem soha többé! Azért ez egy nő életében – főleg ha vágyik rá – nagyon KOMOLY VESZTESÉG! Nagyon féltem utána a kemoterápiától, a mellékhatásoktól, no meg, hogy mit fognak szólni a gyerekeim a kopasz anyukájukhoz. Sorba állás, várakozás, közben bratyizás, keserves jövő, protokoll, összeomlás a történtek után. Oly sok gondolat és érzés járja át ilyenkor az embert, amit egy olyan ember, aki nem éli át, fel sem foghatja, legfeljebb megpróbálja megérteni!

Ha felfogná bárki is, AZONNAL VÁLTOZTATNA AZ ÉLETE MINŐSÉGÉN!”

Kik álltak melletted ebben a nehéz időszakban?

F.É

„5 éve nemcsak az anyukámat vesztettem el pillanatok alatt váratlan módon, hanem rám talált az igaz szerelem és mögötte egy olyan személy, akinek nagyon sokat köszönhetek. Ő Farkasdi Tamás, a férjem és a szerelmem. Amikor minden összeomlik körülötted, akkor nagyon fontos, hogy legyen valaki, aki kísér az úton és fogja a kezed. Ő ezt megtette. Mindent végigjárt velem, amiért nagyon hálás vagyok neki.  2010-től 2013-ig hihetetlen megpróbáló időszak volt a kapcsolatunkban is a versenyzési időszakom.  Legfőbb támogatómmá vált férfiként, emberileg, barátilag.  A LEGNAGYOBB DICSÉRET neki jár, hiszen ő alakította a legnagyobbat a háttérben társilag, szerető férjileg, nélküle nem sikerülhetett volna. Kapott ok nélkül hideget, meleget. Akkoriban az ő helyében én már magamat kitettem volna ebből a kapcsolatból, annyira nehéz lehetett velem. De talán hihetem azt, hogy ILYEN AZ IGAZI SZERELEM, kitartó, türelmes, esélyt adó, várakozó, megértő, szerető.”

Nagyon gyorsan történtek körülötted a váratlan események. Hogy vagy most egészségileg? Mesélj arról, hogy mit tanított neked ez az életszakasz?

Végigcsináltam mindent, amit csak lehetett. A magyar orvosok mindenben megpróbáltak támogatni és segíteni. KÖZBEN MEGVÁLTOZTATTAM A GONDOLKODÁSOMAT. Aztán a protokoll sorozatok után eljött a kéthavi kontroll, aztán félévi kontroll. Mára pedig kijelenthetem: MEGGYÓGYULTAM!  Üdvözlet a 2. esélyt adó életemben! Normalizálódott az életvitelem, újabb célok érkeztek és újra a siker útján járok, de ma már másként. Edzőként folytatom a hivatásos munkám és nagyon sok embernek segítek komplex módon. Nem csak a test edzésével foglalkozunk, hanem beszélgetésben olyan sok területet érintünk, ami egy plusz lehetőség is számukra sportolás és edzés közben!

  • Azóta sokkal jobban vigyázok az életemre! Fontos lett az egészségem.
  • A stresszekre óvatosabban reagálok!
  • Sokkal óvatosabb vagyok mindenben. Megjelent az életemben az ÉLETFÉLTÉS! –Apró dolgokat tudok értékelni és a napok, az órák, a pillanatok, a simogatás, egy jó szó igazi értékké vált számomra!
  • Érzések, érzelmek minőséggé alakultak és a jó tulajdonságok felértékelődtek, amitől más lett az életemben a valódi érték. A türelem pedig különössé vált számomra! Így értékesebb és igazabb az élet!
  • Megpróbálok a páromra jobban odafigyelni, vigyázni rá és értékelni őt! Sokkal jobban fogom óvni és védeni ezt a kapcsolatot! Kaptunk még egymásra időt. Eddig nem tudtam rá eléggé figyelni!
  • Az ünnepek segítettek abban, hogy felülkerekedjek , számot vessek, rádöbbenjek , elgondolkodjak és máshogy gondolkodjak mindarról, amit mindenki természetesnek tart.
  • Fontossá vált az IDŐ! Az idő, amiről nem tudjuk, hogy meddig adatik meg!

Ma nem állok már a versenyzés színpadán, de az élet színpadán edzőként sokat segítek! Vannak céljaim, vágyaim, terveim. Köszönöm, rendben vagyok!

Ezt az időszakot a gyerekeid hogy élték meg? Hogy tudtad őket közben rendezni, segíteni? Óvodapedagógusként és két gyermek édesanyjaként mit tartasz fontosnak a gyermeknevelésben?

  1. „Pedagógusként is és édesanyaként is hiszek abban, hogy a gyerekeket minél hamarabb ÖNÁLLÓVÁ NEVELNI! A mai anyák nagyon sokáig vacakolnak ezzel a területtel. Túl sokáig, aminek éretlenségi következményei vannak! Nem merik a közbiztonság miatt elengedni a gyerekeket önállóan vagy nem merik igénybe venni a tömegközlekedést, amiatt MEGTERHELIK AZ IDEJÜKET, hozzák-viszik a nagyobb gyerekeket is. Pedig „úton lenni” igazán tanulságos és sok tapasztalatra ad esélyt a gyerekeknek. Ezt elvesszük tőlük a félelmeink miatt! Persze mindig is fontosnak tartottam, hogy a gyerekeknek ne csak elvileg legyen anyukájuk, hanem a gyakorlatban is és minőségi időt töltsenek együtt! Annak idején – amikor egyedül maradtam velük – nem értem rá vacakolni, dolgozni kellett, valamiből el kellett őket látnom. Nagyon sokan anyaként megszóltak, hogy miért nevelem önállóságra őket olyan hamar. Természetesen nem láthattak bele az életünkbe, hisz a kényszer nagy úr tud lenni. Nem bánom, hogy így tettem, hiszen ez ma kamatostul megtérül. Nagyon büszke vagyok rájuk!
  2. Ami még szerintem gond, hogy nem szoktatják a TANULÁS TERÜLETÉN a gyerekeket önállóságra! Meg kell tanítani időben a gyermeket, hogy mi a kötelessége, feladata, be kell tartatni és később ez már nem lesz probléma!
  3. Nagyon fontosnak tartom az ÉLETVEZETÉSBEN is, hogy a gyerekeinket rá kell szoktatni arra, hogy NAPIRENDJÜK legyen!! Ezt tudni kell! Ha erre a szülő odafigyel, később majd meglepődik, hogy ezeknek köszönhetően a gyermekben később mennyi minden önállóan képes kialakulni! Természetes, hogy néha figyelmeztetni kell őket, hiszen fiatalok! Én nagyon büszke vagyok a gyermekeimre. Majának és Kristófnak hívják őket. Sokszor meg is lep, hogy már mennyire önállóak. A szoktatás a lényeg benne! Azt hiszem, ha nem így nevelem őket, akkor sokkal nehezebb lett volna az az időszak, amikor az élet-halál közt forgolódott az életem. Számomra nagy biztonságot adott, hogy amikor nem voltam velük a kemoterápia vagy kórházak miatt, akkor is tudtam, hogy úgy végzik a teendőiket, ahogy szoktattam őket! Életvitellé vált, ami megkönnyítette ezt az időszakot. Most már ők is büszkék erre és jó érzés számukra!”

Edzőként komplex segítője lettél az embereknek! A versenyzésből és tanulmányaidból kialakított munkád mára hivatásoddá vált, hiszen máshogy gondolkodsz és dolgozol az átélt események miatt. Mit tartasz fontosnak a hivatásodban, hogyan segíted az embereket, hogyan találnak rád, mesélj az edzői munkádról!

„Akik nálam edzenek, ők már kifejezetten engem keresnek. Ma már nekem ez az óriási eredmény, hiszen hitelesnek tartják azt, amire tanítom őket. A versenyen jól kellett kinézni és eredményeket kellett produkálni. Ma az eredmények az emberek segítésébe fektetett minőségi munka. Általában a következő okokból kezdenek el az emberek sportolni: fogyás, hízás; szeretnék kipróbálni; mozogni szeretnének.  Az edzőnek ezeken a területeken mind hitelesnek kell lenni, így oda kell magunkra is figyelni. Amíg versenyző voltam, ez egy elvárás is volt, azonban ma már az alapján keresnek fel engem, amit elértem. Ez az én hivatásom. Módszereim között van, hogy nagyon sokat beszélgetek velük közben. Őszintén érdeklődöm felőlük, olyan ez az elején, mint ahogy a segítők felveszik az anamnesztikus információkat.  Beszélünk az életéről, az étkezésről, a családról, a munkájáról és életvitelről, a hobbiról, szórakozásról. Hiszek abba, hogy bármit kérdezek, a mögötte lévő ember a fontos és nem a sztori. Én nem csak edzőként vagyok ott vele, hanem őszinte érdeklődőként. Ezt megérzik, ettől hiteles, ahogy csinálom a dolgom. Ha csak feladatosztások lennének, valószínűleg kínos csönd törné meg a minőségi munkát. Akik először jönnek, meglepődnek a közvetlenségemen és az emberségemen. Valószínűleg nem ez a tapasztalatuk vagy benyomásuk. Nem számítanak az őszinte érdeklődésemre. Ebbe a közegbe belehelyezik magukat és mindent elmondanak az életükből. A bizalmasuk vagyok és amiben tudok, segítek. Tanácsot is szoktak kérni és nemcsak az edzés területén. Segítek nekik abban, hogy az élet megadatik mindenkinek, de nem mindegy mire és hogyan használjuk. A gondolataimmal és az életeseményeimmel rávezetem őket arra, hogy képesek legyenek máshogy érezni, gondolkodni és vállaljanak felelősséget az életükért! Közben pedig folyamatosan mozgásban tartom őket, mert nincs lelki egészség rugalmasság és lendület nélkül!

Évinek köszönjük szépen az őszinte beszélgetést és azt a bizalmat, amibe belehelyezte az élete történetének legnehezebb részét! Jó egészséget, hivatásos munkát kívánunk és azt, hogy Évinek és Tamásnak sok boldogság és öröm jusson a hátralévő közösen megélt pillanatokban, mert az idő, ami megadatott: ÉRTÉK! 

Farkasdi Éva edzőként is szívesen segít mindenkinek! Forduljanak hozzá bizalommal! Elérhetősége: T: 06-30-670-16-71 Nagy öröm számunkra, hogy Évi a 2016-2017-es MESEKŐ Alapítványi Jótékonyságban segíteni fog nekünk! Köszönjük!

Író: Polus Enikő – pszicho- és edukációs blogger, Me-Se-Kő Mentálhigiénés Segítő Központ ügyvezetője, szakmai vezetője, szakember, előadó, író

Szerkesztő: Kamondi Zsuzsanna – vezető helyettes, koordinátor, szakember, MESEKŐ Alapítvány elnöke

Közös kép